The Babylonian Exile

Körülkerített, hogy ki ne mehessek, nehézzé tette lánczomat.

Sõt ha kiáltok és segítségül hívom is, nem hallja meg imádságomat.

Elkerítette az én útaimat terméskõvel, ösvényeimet elforgatta.

Ólálkodó medve õ nékem [és] lesben álló oroszlán.

Útaimat elterelte, és darabokra vagdalt és elpusztított engem!

Kifeszítette kézívét, és a nyíl elé czélul állított engem!

Veséimbe bocsátotta tegzének fiait.

Egész népemnek csúfjává lettem, és gúnydalukká napestig.

Eltöltött engem keserûséggel, megrészegített engem ürömmel.

És kova-kõvel tördelte ki fogaimat; porba tiprott engem.

És kizártad lelkem a békességbõl; elfeledkeztem a jóról.

És mondám: Elveszett az én erõm és az én reménységem az Úrban.

Emlékezzél meg az én nyomorúságomról és eltapodtatásomról, az ürömrõl és a méregrõl!

Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én lelkem.

Ezt veszem szívemre, azért bízom.

Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az õ irgalmassága!

Minden reggel meg-megújul; nagy a te hûséged!

Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem, azért benne bízom.

Jó az Úr azoknak, a kik várják õt; a léleknek, a mely keresi õt.

Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.

Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában.

Egyedül ül és hallgat, mert felvette magára.

Porba teszi száját, [mondván:] Talán van [még] reménység?

Orczáját tartja az õt verõnek, megelégszik gyalázattal.

Mert nem zár ki örökre az Úr.