God

Õ rejti el királyi székének színét, felhõjét fölibe terítvén.

Az egek oszlopai megrendülnek, és düledeznek fenyegetéseitõl.

Erejével felriasztja a tengert, és bölcseségével megtöri Ráhábot.

Lehelletével megékesíti az eget, keze átdöfi a futó kígyót.

Ímé, ezek az õ útainak részei, de mily kicsiny rész az, a mit meghallunk abból! Ám az õ hatalmának mennydörgését ki érthetné meg?

Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,

Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;

Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.

Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?

Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?

Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?

Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:

[Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.

Ráveti kezét [az ember] a kovakõre, a hegyeket tövükbõl kiforgatja.

A sziklákban tárnákat hasít, és minden drága dolgot meglát a szeme.

Elköti a folyók szivárgását, az elrejtett dolgot pedig világosságra hozza.

Isten tudja annak útját, õ ismeri annak helyét.

Mert õ ellát a föld határira, õ lát mindent az ég alatt.

Mikor a szélnek súlyt szerzett, és a vizeket mértékre vette;

Mikor az esõnek határt szabott, és mennydörgõ villámoknak útat:

Akkor látta és kijelentette azt, megalapította és meg is vizsgálta azt.

Az embernek pedig mondá: Ímé az Úrnak félelme: az a bölcseség, és az értelem: a gonosztól való eltávozás.

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!

Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;