Jób16

Jób elutasítja a nyomorúságos vigasztalókat

Felele pedig Jób, és monda:

Efféle dolgokat sokat hallottam. Nyomorult vigasztalók vagytok ti mindnyájan!

Vége lesz-é már a szeles beszédeknek, avagy mi ingerel téged, hogy [így] felelsz?

Én is szólhatnék úgy mint ti, csak volna a ti lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejemet;

Erõsíthetnélek titeket [csak] a szájammal és ajakim mozgása kevesbítené [fájdalmatokat.]

Ha szólnék is, nem kevesbbednék a keserûségem; ha veszteglek is: micsoda távozik el tõlem?

Most pedig már fáraszt engemet. Elpusztítád egész házam népét.

Hogy összenyomtál engem, ez bizonyság lett; felkelt ellenem az én ösztövérségem is, szemtõl-szembe bizonyít ellenem.

Haragja széttépett és üldöz engem. Fogait csikorgatta rám, ellenségemként villogtatja felém tekintetét.

Feltátották ellenem szájokat, gyalázatosan arczul csapdostak engem, összecsõdültek ellenem.

Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet.

Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, czéltáblává tûzött ki magának.

Körülvettek az õ íjászai; veséimet meghasítja és nem kimél; epémet a földre kiontja.

Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hõs.

Zsák-ruhát varrék az én [fekélyes] bõrömre, és a porba fúrtam be az én szarvamat.

Orczám a sírástól kivörösödött, szempilláimra a halál árnyéka [szállt;]

Noha erõszakosság nem tapad kezemhez, és az én imádságom tiszta.

Oh föld, az én véremet el ne takard, és ne legyen hely az én kiáltásom számára!

Még most is ímé az égben van az én bizonyságom, és az én tanuim a magasságban!

Csúfolóim a saját barátaim, azért az Istenhez sír fel az én szemem,

Hogy ítélje meg az embernek Istennel, és az ember fiának az õ felebarátjával való dolgát.

Mert a kiszabott esztendõk letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza. [ (Job 16:23) Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír. ]

Use ← → arrow keys to navigate