Jób14

1
Az asszonytól született ember rövid életû és háborúságokkal bõvelkedõ.
2
Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
3
Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
4
Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
5
Nincsenek-é meghatározva napjai? Az õ hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
6
Fordulj el azért tõle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
7
Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az õ hajtásai el nem fogynak.
8
Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
9
A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
10
De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van õ?
11
Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
12
Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az õ álmukból.
13
Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!
14
Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? [Akkor] az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
15
Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
16
De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
17
Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bûneimhez.
18
Még a hegy is szétomlik, ha eldõl; a szikla is elmozdul helyérõl;
19
A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
20
Hatalmaskodol rajta szüntelen és õ elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el õt.
21
Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törõdik velök.
22
Csak õmagáért fáj még a teste, és a lelke is õmagáért kesereg.
Use ← → arrow keys to navigate
Settings

Reading Style

Typeface

Font Size 19px

Options